A HOLD

Vicenda Specchio



A tűz magasra csapott, a lángok elvakították, és tudta, nincs menekvés. Egyetlen pillanatig sem hitte, hogy menekülhet a fogságból, és agyának utolsó gondolata percekig visszahangzott elméjében, mielőtt ruhája, haja tüzet fogott, és a kegyetlen, pokoli hő pillanatok alatt leégette testéről a bőrt. „Meghalok!” Kínok közt vergődve rángott a földön, az egykor hűvös kövek átforrósodva bélyegként égették faragott mintájukat az oldalába, ahogy végső agóniájában utolsó sikolyra nyitotta ajkait. A tűz hevítette levegő kérlelhetetlenül hatolt a tüdejébe… nem kellene már semmit éreznie, rég el kellett volna ájulnia, hogy a tudattalanság finoman áttetsző leplébe burkolva érje a halál… de elméje nem engedett, újabb és újabb kínokkal ostromolta fáradt, elgyötört lelkét, a legiszonyúbb fájdalmakkal borította törékeny testét.
Kinyitotta a szemét.
A lángok mintha csak beleégtek volna elméjébe, még mindig ott lobogtak szemei előtt, és a lényét bilincsben tartó fájdalom ugyanolyan hévvel kínozta… pedig odakint langyos, tavaszi eső mosta az ablakot, melyen még beszűrődött a lassan múló délután halovány, szürkés fénye.
„Álom” – ezzel nyugtatta magát „Csak álom, nem valóság!” De elméje sikoltva tiltakozott, nem fogadva el ezt az egyszerű magyarázatot, hisz még mindig érezte a lángok forró érintését, a billogot az oldalában, a megpörkölődött haj-, és bőr szagát, és a borzalmas sebeket, melyek az imént még teljes testét borították. „Álom, nem valós, nem a jövő, csak a múlt”
A felé nyúló árnyak lassan olvadtak bele a félhomályba, míg végül elmosódtak, kifakultak az emlék minden erőteljes hatásával együtt.
Egy ideig csak nézte az ablakon kopogó esőcseppeket, amint táncolva követték sorsszabott útjukat, ritmusosan, előre kiszámíthatóan, akár az emberek. Halk koppanások sokasága. Még jó ideig eltart. Nem fog elállni egész éjjel. Soká hallgatta az esőt, hagyta, hogy kimossa belőle az emlékeket…
Felemelkedett az ágyról. A takaró halk surranással csúszott végig a testén, és lehullott a földre. Nem hajolt utána. Szeme a tükröt figyelte, ami ágyával szemben állt. A nőt nézte, a másikat, az idegent. Hosszú sötét haja gyászos keretbe foglalta sápadt arcát, fehér csipke hálóruhájában még törékenyebbnek, és apróbbnak tűnt, mint máskor. Párnáján apró vérfolt, a furcsa képek megcáfolhatatlan bizonyítékaként. Arcán is maradt egy kevés, hosszan elkenődött ajkától az állkapcsáig, mint valami rosszul sikerült, rémisztő smink.
Az alak elmosódott… meg sem lepte. Miért is látná magát, ha mások sem látják?
Halkan nyílt az ajtó, és gyertyatartóval a kezében Bríga sietett be. Nem szólt, azonnal látta asszonyán, hogy jobb, ha most nem beszél, nem pletykál, nem próbál a kedvében járni. Vizet töltött, hogy segítsen a mosdásban, majd előkészítette az úrnő öltözékét. Mindennapos rutin. Csak csendben annyira kellemetlen…
A finoman festett spanyolfal mögött halkan sóhajtott a selyem, ahogy Bríga meghúzta a szalagokat, és összekötötte az úrnő derekánál. Fésülködés…
A kényelmes, brokáttal borított antik karosszék tökéletesen illeszkedett a szoba berendezéséhez. Aki értett hozzá, felfedezhette a finom jeleket, és a félreérthetetlen egyezéseket, amiből tudhatta, hogy ugyanannak a mesternek a keze közül került ki mind… valamikor régen, amikor még valóban foglalkoztak azzal, hogy a bútornak is lelke legyen… Halvány arany mintái alig ütöttek el a homokszín alaptól, de most külön megcsillantak a gyertya fényében.
Halk kopogás hallatszott, Bríga letette a finom míves fésűt a tükrös kis asztalra, és odalépett az ajtóhoz, hogy kinyissa.
- Mit akarsz, az úrnőt most nem zavarhatjuk! – mordul rá a folyosón álló középkorú, nagydarab, sötétruhás férfire, de mielőtt az ajtót becsukhatta volna az orra előtt, az ezüst díszítésű fésű koppant az öltözőasztalon. Az úrnő intett, és a férfi belépett, kezében tálcát tartva, rajta boríték.
- Bocsásson meg kisasszony, de a levelet az imént csúsztatták be az ajtó alatt, úgy gondoltam…
Közelebb lépet, és letette az asztalka szélére a címzés nélküli levelet. Más nem volt rajta, csak fekete, lendületes, cirkalmas betűkkel egy név: Vicenda Specchio.
- Most már menj, hallod?! – súgta Bríga, de a férfi nem mozdult, míg asszonya nem bólintott. Akkor kihátrált, lassan, szeme a párnán vöröslő friss vér láttán összehúzódott kissé, de hagyta, hogy társa behúzza azt az orra előtt az ajtót, habár a folyosón nem távolodott el. Az ajtónál maradt. Valamiért úgy érezte, így kell tennie.
A nő a levélre nézett. A kint szakadó tavaszi eső ellenére a boríték teljesen tiszta volt, az írás nem mosódott el, és a jellegzetes cseppeknek nyoma sem volt, amiknek díszíteniük kellene a papírt, ha a küldönc előhúzta, hogy az ajtó alatt becsúsztassa…
Lassan felemelte a kezét, de végül meggondolta magát, és inkább a tükör előtt békésen nyugvó pakli kártyára helyezte ujjait. Lelki szemei előtt felrémlettek a lapok, majd megfordult az egyik… kardok… aláhulltak, és körbezárták, mintha csapdába akarták volna ejteni… A lap közepén kuporgó alaknak nem volt esélye a menekülésre…
- Kisasszony…
Vicenda felkapta a fejét, és megnyugtatóan intett. „Semmi gond, Bríga, ne aggódj értem, felesleges!”
A boríték nem volt lezárva, és ahogy a kezébe vette, érezte, hogy ujjai alatt természetellenes hideg éled, majd, mint az inda, mely a fából szívva erejét rajta él, nő, csavarodik, úgy kúszott fel az érzés kézfején, karján, fel, egészen a mellkasáig. Sóhajtott, és a borítékot visszaejtve a tálcára már csupán az üzenetet tartotta a kezében.
Tökéletes tusrajz volt.
Erőteljes, határozott vonalakat húzott a művész, letisztult formái felismerhető képet rajzoltak. Marionett bábu.
A földön, a sarokban, félig ülve, félig fekve, ahogy azok a bábok, amik használaton kívül vannak, és éppen pihenésre ítéltettek… megfellebbezhetetlenül. Üzenet.
„Szóval ismét rám találtál Bábok Ura…”
A bábu kezében egy kártyalap. Aláírás. Tarot. A Kardok Lovagja.