A HOLD
Vicenda Specchio
A tűz magasra csapott, a lángok elvakították, és tudta, nincs
menekvés. Egyetlen pillanatig sem hitte, hogy menekülhet a fogságból, és
agyának utolsó gondolata percekig visszahangzott elméjében, mielőtt ruhája,
haja tüzet fogott, és a kegyetlen, pokoli hő pillanatok alatt leégette testéről
a bőrt. „Meghalok!” Kínok közt vergődve rángott a földön, az egykor hűvös kövek
átforrósodva bélyegként égették faragott mintájukat az oldalába, ahogy végső
agóniájában utolsó sikolyra nyitotta ajkait. A tűz hevítette levegő
kérlelhetetlenül hatolt a tüdejébe… nem kellene már semmit éreznie, rég el
kellett volna ájulnia, hogy a tudattalanság finoman áttetsző leplébe burkolva
érje a halál… de elméje nem engedett, újabb és újabb kínokkal ostromolta
fáradt, elgyötört lelkét, a legiszonyúbb fájdalmakkal borította törékeny
testét.
Kinyitotta a szemét.
A lángok mintha csak beleégtek volna elméjébe, még mindig ott
lobogtak szemei előtt, és a lényét bilincsben tartó fájdalom ugyanolyan hévvel
kínozta… pedig odakint langyos, tavaszi eső mosta az ablakot, melyen még
beszűrődött a lassan múló délután halovány, szürkés fénye.
„Álom” – ezzel nyugtatta magát „Csak álom, nem valóság!” De
elméje sikoltva tiltakozott, nem fogadva el ezt az egyszerű magyarázatot, hisz
még mindig érezte a lángok forró érintését, a billogot az oldalában, a
megpörkölődött haj-, és bőr szagát, és a borzalmas sebeket, melyek az imént még
teljes testét borították. „Álom, nem valós, nem a jövő, csak a múlt”
A felé nyúló árnyak lassan olvadtak bele a félhomályba, míg
végül elmosódtak, kifakultak az emlék
minden erőteljes hatásával együtt.
Egy ideig csak nézte az ablakon kopogó esőcseppeket, amint
táncolva követték sorsszabott útjukat, ritmusosan, előre kiszámíthatóan, akár
az emberek. Halk koppanások sokasága. Még jó ideig eltart. Nem fog elállni
egész éjjel. Soká hallgatta az esőt, hagyta, hogy kimossa belőle az emlékeket…
Felemelkedett az ágyról. A takaró halk surranással csúszott
végig a testén, és lehullott a földre. Nem hajolt utána. Szeme a tükröt
figyelte, ami ágyával szemben állt. A nőt nézte, a másikat, az idegent. Hosszú
sötét haja gyászos keretbe foglalta sápadt arcát, fehér csipke hálóruhájában
még törékenyebbnek, és apróbbnak tűnt, mint máskor. Párnáján apró vérfolt, a
furcsa képek megcáfolhatatlan bizonyítékaként. Arcán is maradt egy kevés,
hosszan elkenődött ajkától az állkapcsáig, mint valami rosszul sikerült,
rémisztő smink.
Az alak elmosódott… meg sem lepte. Miért is látná magát, ha
mások sem látják?
Halkan nyílt az ajtó, és gyertyatartóval a kezében Bríga
sietett be. Nem szólt, azonnal látta asszonyán, hogy jobb, ha most nem beszél,
nem pletykál, nem próbál a kedvében járni. Vizet töltött, hogy segítsen a
mosdásban, majd előkészítette az úrnő öltözékét. Mindennapos rutin. Csak
csendben annyira kellemetlen…
A finoman festett spanyolfal mögött halkan sóhajtott a
selyem, ahogy Bríga meghúzta a szalagokat, és összekötötte az úrnő derekánál.
Fésülködés…
A kényelmes, brokáttal borított antik karosszék tökéletesen
illeszkedett a szoba berendezéséhez. Aki értett hozzá, felfedezhette a finom
jeleket, és a félreérthetetlen egyezéseket, amiből tudhatta, hogy ugyanannak a
mesternek a keze közül került ki mind… valamikor régen, amikor még valóban
foglalkoztak azzal, hogy a bútornak is lelke legyen… Halvány arany mintái alig
ütöttek el a homokszín alaptól, de most külön megcsillantak a gyertya fényében.
Halk kopogás hallatszott, Bríga letette a finom míves fésűt a
tükrös kis asztalra, és odalépett az ajtóhoz, hogy kinyissa.
- Mit akarsz, az úrnőt most nem zavarhatjuk! – mordul rá a
folyosón álló középkorú, nagydarab, sötétruhás férfire, de mielőtt az ajtót
becsukhatta volna az orra előtt, az ezüst díszítésű fésű koppant az
öltözőasztalon. Az úrnő intett, és a férfi belépett, kezében tálcát tartva,
rajta boríték.
- Bocsásson meg kisasszony, de a levelet az imént csúsztatták
be az ajtó alatt, úgy gondoltam…
Közelebb lépet, és letette az asztalka szélére a címzés
nélküli levelet. Más nem volt rajta, csak fekete, lendületes, cirkalmas
betűkkel egy név: Vicenda Specchio.
- Most már menj, hallod?! – súgta Bríga, de a férfi nem
mozdult, míg asszonya nem bólintott. Akkor kihátrált, lassan, szeme a párnán
vöröslő friss vér láttán összehúzódott kissé, de hagyta, hogy társa behúzza azt
az orra előtt az ajtót, habár a folyosón nem távolodott el. Az ajtónál maradt.
Valamiért úgy érezte, így kell tennie.
A nő a levélre nézett. A kint szakadó tavaszi eső ellenére a
boríték teljesen tiszta volt, az írás nem mosódott el, és a jellegzetes
cseppeknek nyoma sem volt, amiknek díszíteniük kellene a papírt, ha a küldönc
előhúzta, hogy az ajtó alatt becsúsztassa…
Lassan felemelte a kezét, de végül meggondolta magát, és
inkább a tükör előtt békésen nyugvó pakli kártyára helyezte ujjait. Lelki
szemei előtt felrémlettek a lapok, majd megfordult az egyik… kardok…
aláhulltak, és körbezárták, mintha csapdába akarták volna ejteni… A lap közepén
kuporgó alaknak nem volt esélye a menekülésre…
- Kisasszony…
Vicenda felkapta a fejét, és megnyugtatóan intett. „Semmi
gond, Bríga, ne aggódj értem, felesleges!”
A boríték nem volt lezárva, és ahogy a kezébe vette, érezte,
hogy ujjai alatt természetellenes hideg éled, majd, mint az inda, mely a fából
szívva erejét rajta él, nő, csavarodik, úgy kúszott fel az érzés kézfején,
karján, fel, egészen a mellkasáig. Sóhajtott, és a borítékot visszaejtve a
tálcára már csupán az üzenetet tartotta a kezében.
Tökéletes tusrajz volt.
Erőteljes, határozott vonalakat húzott a művész, letisztult
formái felismerhető képet rajzoltak. Marionett bábu.
A földön, a sarokban, félig ülve, félig fekve, ahogy azok a
bábok, amik használaton kívül vannak, és éppen pihenésre ítéltettek…
megfellebbezhetetlenül. Üzenet.
„Szóval ismét rám találtál Bábok Ura…”
A bábu kezében egy kártyalap. Aláírás. Tarot. A Kardok Lovagja.