AZ ÉRMÉK Négyes





- Kisasszony! Kisasszony! Jaj, drága úrnőm, valamiféle rendőr keresi kegyedet!
Bríga olyan izgatott volt, mintha őt magát készültek volna rabláncon a siralomházba vinni. Valószínűleg így is érezte magát, ha asszonyát bármilyen váddal lefogják, az számára felért volna a halállal.
Piro elállta a bejáratot, és hangosan perlekedett a kint várakozókkal. Mit képzelnek, hogy ily kései órán zaklatják a tisztes embereket… De sok haszna nem volt, legfeljebb néhány percet nyerhetett a bentieknek.
Vicenda lehunyta a szemét, majd bólintott. „Hagy jöjjenek.” Felemelkedett, megigazította magán régi szabású hosszú, fekete ruháját, és kilépett a szobából, hogy illőbb helyen, a szalonban fogadhassa nem várt vendégeit.
- Maguk idekint várnak!- hangzott a határozott parancs, és a két rendőr toppantva engedelmeskedett. – Reményeim szerint nem lesz szükség erőszakra, de senki nem hagyhatja el a házat az engedélyem nélkül!
Az elől belépő felügyelő néhány mozdulattal lesöpörte hosszú kabátjáról az eső hagyta nyomokat, levette kalapját, arról is leütögette a rakoncátlan vízcseppeket, és gondosan megtörölte a cipőjét… láthatóan nem szívesen volt itt, és igyekezett az időt húzni. A mögötte érkező két dáma azonban megelégelte, és egyikük hangos perlekedéssel előre tolakodott.
- Azonnal fogja le azt a csalót!
Vicenda szótlanul állt a szalon előtt, és kérdőn pillantott a jövevényekre. Csupán az egyiküket ismerte ezelőtt, de azonnal tisztában volt a másik személyével is.
A kövérkés hölgy nagy kalapban, melyen a furcsa, nevetséges lila tollak éppen elkezdtek megázni az eleredő esőben, Patchington tábornok nagybecsű neje volt, aki egyszer járt már nála, segítségre lévén szüksége, és Vicenda segített is, ahogy máskor.
A nagyobb hangú cifra ruhás, ékszerekkel gazdagon díszített hölgyemény nem lehetett más, mint Madamme LeGrand. Hallott már róla, csupa olyasmivel foglalkozott, amitől Vicendát kirázta a hideg, jövőt mondott, és szellemeket idézett, külvárosi villájában mindenféle szeánszokat tartott az arra érdemes közönségnek, amiből láthatóan igencsak jól élt. Egy fiatalabb férfi kísérte, arcán kényszeredett közönnyel, alig néhány lépésnyire… a Segítő.
A rendőr hiába próbálta elállni az útjukat, betolakodtak a bérelt ház kicsiny előszobájába.
- Azonnal tartóztassa le ezt az arcátlan nőszemélyt!
- Na hallja, kend, nagyhangú asszonyság, fogja vissza magát, vagy úgy penderítem ki innen, hogy a sarokig röpül, oszt a rendőr urak se tudják majd mihez kezdjenek…- tért ki Piro a béketűréséből, de Vicenda egy intésére elhallgatott.
- Aki még egyszer megszólal engedély nélkül, azt én vitetem ki!- fújta ki kezdődő dühét egy szuszra a nyomozó, és kalapját Piro kezébe nyomva a ház asszonya felé fordult. – A nevem John Machelroth, a Scotland Yard felügyelője vagyok. Bocsásson meg, hogy így, minden előzmény nélkül magára törünk kisasszony, de a bejelentés természetét figyelembe véve szükségesnek tűnt… ugye megérti?
Vicenda bólintott, majd félre állt az ajtóból, és a szoba felé intett, rendkívül finom, elegáns, úri mozdulattal, amit csak a legelőkelőbb házak cselédeinél, vagy igen régimódi szellemben nevelt embereknél látni. „Fáradjanak beljebb!”
Bríga kéretlenül is előrébb lépett, és egészen közel merészkedett a felügyelőhöz, olyannyira, hogy az hátra is hőkölt meglepetésében.
- Az asszonyom nem beszél!
Machelroth felügyelő egy pillanatra meglepetten, és értetlenül nézett egyik emberről a másikra, majd zavartan megvakarta a fejét.
- De érti, amit mondok?
Vicenda halvány, alig észrevehető mosollyal bólintott, majd ismét a szalon felé intett.
- Ne udvariaskodjék felügyelő mindenféle csalókkal….!
Machelroth pillantása azonban a Madamme-ba fojtotta a szót. A jósnő jó emberismerő lévén azonnal rájött, hogy az első kört a házigazda nyerte, a szimpátia az ő oldalán áll. Minden tudását latba kell vetnie, ha nem akar vesztesként távozni. Azzal ugyanis tisztában volt, hogy ha itt veszít, a várost magát is elveszíti.
A felügyelő belépett a szalonba, ezúttal nem engedvén maga elé a két hölgyet, hogy elővigyázatosságból, vagy csupán felsőbbrendűségét megerősítendő, nem lehetett biztosan eldönteni.
A szoba nem volt túl nagy, régi, antik bútorok uralták, középen faragott, fa asztal, körülötte kényelmes karosszékek, a falakon képek, az üveges vitrinben kézzel festett porcelán. Az egész olyan volt, mint valami régi festmény, egy ódon csendélet, melyről hiányzott minden élet. Se egy virág, se egy macska a karosszékben, de még az utcai fákat sem engedték látni a súlyos függönyök.
Egyedül a kandallóban lobogó tűz tette barátságossá a helyiséget.
A felügyelő megvárta, míg mindenki besorjázik a szobába, majd miután a házigazda is belépett, hogy oldja zavarát, megköszörülte a torkát.
- Nos, ha jól tudom, ön Vicenda Specchio kisasszony.
Bólintás.
- Az itt jelenlévő hölgyek azzal vádolják, hogy ön csaló, és komoly összegeket… khm… szed be elbolondított ügyfeleitől…
Vicenda hang nélkül nevetett, Bríga azonban helyette is igen rossz néven vette a vádakat.
- Méghogy az én asszonyom… Ki merészel ilyet állítani?! Talán ez az ostoba nőszemély? Kérdezze csak meg a tábornoknét, fogadott-e el tőle valaha is pénzt az én nemes úrnőm! Kérdezze meg, ha mondom, rajta, ha már ilyesmivel vádolják!
Vicenda intett, és kéretlen védője kényszeredetten elhallgatott, de szinte egy pillanatig sem volt csend.
- Kutassa csak át a házat felügyelő, biztos vagyok benne, hogy talál néhány trükkös kelléket, amivel a szemfényvesztését leplezi!
- Madamme, kérem, amennyiben nem képes rá, hogy betartsa a formai követelményeket, úgy a vizsgálat idejére kénytelen leszek önt eltávolíttatni a helyiségből!
Vicenda intett, és Bríga papírt, és írószerszámot tett elé. A tintába mártotta a tollat, és írni kezdett, kezének finom, lendületes mozdulataira, halk sercegés kíséretében előkelő betűk öltöttek formát, kapcsolódtak össze, és váltak érthető egésszé. Amikor készen volt, a papírt a felügyelő elé tette, és azonnal a következő lapnak látott neki.
„Valóban ismerem Patchington asszonyt. Segítségre volt szüksége, és az én dolgom segíteni. Valóban, kártyát is vetettem neki, saját kérésére, és mert úgy véltem, ez megnyugtathatja, és segíthet a jó döntést meghoznia. Nem tudom felügyelő, ön mennyit ért az efféle dolgokhoz. A kártya, amit használok nem az elkövetkezőt hivatott megmutatni, úgy vélem, élő ember nem jósolhatja meg a jövőt, egyedül Isten dolga tudni, mi, hogyan, és miért történik. Ám a dolgok kijelölt úton haladnak, melyről letérni csupán akkor tudunk, ha figyelemmel, és szándékkal tesszük. Így a jókor kapott tanács döntő lehet jövőnk alakulása szempontjából.”
Machelroth a sorokat olvasva igyekezett, hogy érzelmei ne üljenek ki az arcára. Számára mindez távoli, és homályos volt. Földhöz ragadt elméje sosem hitt olyasmiben, mint szellemek, mágia, vagy jövőlátás. Aki ilyesmiben hitt, az a szemében ostoba volt, és mindenki, aki ilyesmivel foglalkozott, csaló. De a törvény nem bünteti az ostobaságot, csupán azokat, akik pénzt húznak mások félrevezetéséből… ám ezt bizonyítani meglehetősen nehéz. Ez az ügy büntetés volt számára. Hogy főnökei annak szánták-e, csak találgathatta, de ő minden bizonnyal annak érezte, és százszor inkább lett volna otthon ifjú, mézhajú feleségével, és alig egy éves kislányukkal. Mindazonáltal engedelmesen a kezébe vette a következő lapot, és folytatta az olvasást.
„A kártyalapok csupán arra figyelmeztették a tábornoknét, hogy óvakodjon, mert egy csaló befolyása alá került. A csalót nem neveztem meg, így ha Madamme LeGrand-ként azonosította, annak nem én vagyok az oka, hanem csakis a két hölgy.
Nem tisztem, és nem célom, hogy munkájába beleszóljak, de kérem, tegye meg, hogy a nevemben megkérdi a tábornoknét, hogy hogyan jutott e szobából a Madamme-hoz, és vissza az én szalonomba, hogy e két esemény között pontosan mi, és hogyan zajlott, majd ha még kérdése lenne, úgy szívesen válaszolok Önnek bármire.”
Machelroth letette a papírt, és egy pillanatra elgondolkodva figyelte a házigazdájukat. Halvány bőrű, törékeny teremtésnek látszott, a szemében mérhetetlen bölcsességgel, és ha lehetséges még több szomorúsággal. Hazugok és bűnözők közt éleződött érzékei nem azt súgták, hogy csaló lenne. Persze látott már olyan gyereket, aki néhány pennyért gyilkolt, és nem kényszerből tette, hanem puszta nyereségvágyból. A pénz sok mindenre képes, és a legártatlanabb arcú emberekből is kihozza a legrosszabbat.
- Nos…Lady Patchington, ha meg nem sértem, tisztáznunk kellene néhány kérdést.
- Állok rendelkezésére felügyelő úr! – készségeskedett a tábornokné, a gazdag előkelőségek annyira jellegzetes, lekezelő modorában.
- Először is, mióta ismeri a két hölgyet?
- Madamme LeGrandot körülbelül fél éve, apám halála után nem sokkal ismertem meg, és rendszeres látogatója vagyok a házának. Specchio kisasszonyt talán két hete, ha ismerem…
Vicenda egy újabb papírra ennyit írt csupán „Tizenkét napja”.
- Milyen természetű a… khm… az ismeretségük, hogy úgy mondjam?
Az asszony zavartan nézett a nyomozóra.
- Hát… ezt egészen pontosan nem tudnám megmondani. A parkban galambokat etettünk, és beszélgettünk…
- Beszélgettek? – nézett meglepetéssel a tábornoknéra, majd Vicendára Machelroth.
- Hát… én beszéltem, a kisasszony hallgatott. Csak jelekkel válaszolt, vagy ha a szolgálója velünk volt, neki mutatott néhány jelet. Néhány nap múlva egy teaház asztalánál már írásban beszélgettünk.
- Miért élt váddal ellene?
- Én vádolom csalással ezt a szemérmetlen némbert!- kelt ki magából ismét Madamme LeGrand.
A lady láthatóan összezavarodott. Machelroth tisztában volt vele, hogy ha most kiengedi a kezéből az irányítást, a tábornok könnyen befolyásolható neje teljesen elveszíti majd józan ítélőképességét. Szerencsétlen férje. Nem lehet könnyű karriert építeni egy ilyen asszony oldalán. Egy pillanatra megint felrémlett előtte saját neje, amint levendulaszín ruhájában ül a karosszékben mesét olvasva, és hálát rebegett a sorsnak szerencséjéért.
Vicenda egy pillanatra elmosolyodott, ám ezt senki nem vette észre. Mindig is szerette hinni, hogy létezik boldogság a világon, és vannak emberek, akiknek a szívét nem mérgezi semmi… persze ha látott is egy-egy jó lelket hamar rá kellett ébrednie, hogy mily esendőek, törékenyek, és milyen sokszor jut csupán fájdalom osztályrészükül.
- Nos, Madamme, hamarosan ön is szót kap, és kifejtheti vádjait…
- Azzal vádolom, hogy arcátlan módon kihasználja az embereket, és pénzt keres holmi bizonyíthatatlan hókuszpókusszal! De megálljon kisasszony, olyan hatalmakkal packázik, melyek megbosszulják önmagukat, meglátja!
- Madamme! – szólt rá keményen a felügyelő, de nem kért elnézést, amiért hagyta a dolgokat idáig fajulni. Vicendához fordult.- Igaz, hogy pénzt kér azért, hogy jövendőt mondjon?
A nő felhúzta a szemöldökét, és fejével a tábornokné felé intett.
- Lady Patchington! Adott ön valaha pénzt Specchio kisasszonynak azért, hogy jövőt mondjon önnek?
- Nem…- rebegte halkan a hölgy.
- Még nem!- kiáltott közbe a nagytudású jósnő,- Még nem, de higgye el felügyelő, annak is eljött volna az ideje! Tudja hány hasonlót láttam?! Beeteti a madárkát, magához édesgeti, elvágja a barátaitól, aztán kiforgatja a vagyonából…
Bár Machelroth szívesen megkérdezte volna, hogy a Madamme honnan tudja ilyen részletességgel, hogyan is kell egy csalónak dolgoznia, ezúttal nem tehette. Túlságosan befolyásos barátai vannak, és bár ő maga pontosan tudta, hogy az előtte álló nőszemély részletesen ismerteti saját munkatervét, azt is tudta, hogy jobb nem piszkálni a dolgokat. Az a mennyiségű papírmunka, amit emiatt a nyakába sóznának, és ami ezzel az üggyel járna, ha vigyázatlanul olyan helyen piszkálódna, ahol nem szabad, hosszú-hosszú időkre elszakítaná családjától, csak akkor látná őket, amikor már alszanak.
- Nézzen csak közül ebben a szobában felügyelő – szólalt most meg először érkezésük óta a jósnőt kísérő férfi. Hangja magas volt, de lágy, kellemesen csengő, és olyan bizalmat keltő, amilyet ritkán hall az ember, de sosem feledi. – Csupa régiség, csupa érték. Csak a szalonban felhalmozott drágaságok többet érhetnek, mint az ön húsz évnyi bére. És akkor még nem láttuk a ház többi részét! Ha nem is kér pénzt a hölgy,- nézett most Vicenda szemébe mélyen és áthatóan- ajándékot biztosan elfogad a szolgálataiért. Valami csekélységet, a szolgálataiért. Egy porcelán teáskészletet, teszem az, egy szép vázát, vagy egy festményt… egy ékszerdobozkát, néhány ezüst teáskanalat…
Vicenda állta a pillantását, de vonásai megkeményedtek a szavak hallatán. Farkasszemet néztek: a nő, és a férfi. Két erőteljes elme, két ellenfél. A Madamme csupán kirakati kellék, nagyhangú kikiáltó, egy ócska ripacs… de a darab alkotója, a szellemi szerző…
Toll sercent a papíron. „Amit itt lát, a házban minden, ami hozzám tartozik, az örökségem része”
- Ezt persze bárki mondhatja!- rikácsolta a jósnő, a rendőr válla fölött a papírra pillantva- Bizonyítani is tudja?!
Machelroth megelégelte a dolgokat.
- Lady Patchington! Adott ön bármit a kisasszonynak cserébe a társaságáért, szolgálataiért, vagy a tanácsaiért?
Az asszony megrázta a fejét.
- Nem, soha. Még azt sem engedte, hogy a teáját kifizessem! Egyetlen dolgot volt hajlandó elfogadni tőlem, egy keszkenőt, de az is csupán néhány penny-t ér.
- És tud róla, hölgyem, hogy az ismerősei közül bárki pénzt, vagy ajándékot adott volna Specchio kisasszonynak a szolgálataiért?
- Én arról sem tudok, hogy lennének közös ismerőseink!- rázta a fejét tiltakozva a Lady.
- Hm…- mondta látszólag töprengve Machelroth – Akkor hát tegyük tisztába a helyzetet. Ön rendszeres látogatója Madamme LeGrand szeánszainak, kérem, szóljon, ha valahol tévednék…
A lady bólintott.
- Nem sokkal ezelőtt megismerkedett Specchio kisasszonnyal, akivel kellemesen eltöltötték az idejüket. Jól mondom? Gyakori találkozásaik alkalmával valahogy az ön tudomására jutott, hogy a kisasszony is érintett az ön… khm… különleges érdeklődési körében.
- Többször láttam nála tarot kártyát, és megkérdeztem, tudja-e használni. Napokig unszoltam, míg végül hajlandó volt kirakni nekem a…
- Értem…. Tehát Specchio kisasszony kártyát vetett önnek… Mi volt a lapokban?
- Figyelmeztetés. Hogy valaki, egy csaló rossz útra vezet. Hogy óvakodjak tőle… és még valami. Egy jóvá teendő hiba.
Machelroth elkapta a „jósnő” felcsillanó tekintetét.
- És amikor a csalóról hallott – lépett gyorsan közbe, megelőzendő egy jóhiszemű elszólást- pontosan mire gondolt, és mit tett?
- Higgye el felügyelő… magam sem értem. Amikor a lapokat megláttam, azonnal tudtam… éreztem… szinte láttam magam előtt. Sosem éltem át hasonlót, nem is tudtam mire vélni, ijesztő volt az egész… később Madamme LeGrand megmagyarázta, bizonyára hipnotizáltak!
- Értem… - húzta el a száját a nyomozó, és érezte, bárhogy is kapálódzik, egyre mélyebben süllyed az iszapba. – Tehát felkereste a Madamme-ot, és elmondta neki, mi történt.
- Én pedig azonnal átláttam a gyáva, alattomos mesterkedésén! Feljelentést tettünk, és nem csak rágalmazásért, és becsületsértésért kell felelnie, hanem mindazokért, akiket becsapott, és meglopott! A szellemvilág bosszút áll az ilyeneken, de a földi igazságszolgáltatást sem kerülheti el!
Vicenda lenéző mosollyal mérte végig.
Machelroth fújtatva felemelkedett.
- Semmiféle bizonyítékot nem találtam arra vonatkozóan, hogy Specchio kisasszony rágalmazta volna önt, vagy pénzt követelne általa be nem teljesített szolgálatokért. Így hacsak nem tudnak kézzel fogható bizonyítékokkal, vagy olyan tanúkkal szolgálni, akik az önök állítását támasztanák alá, úgy azt hiszem, be is fejezhetjük az ügyet, és elnézést kérhetünk a kisasszonytól az alkalmatlanságért. Hozzátenném továbbá- fojtotta bele a szót a máris replikázni készülő jósnőbe,- hogy nem érdekel, milyen kapcsolatai vannak, és a főnökeim közül kiket lát vendégül a villájában hétvégente, madamme, ha a közeljövőben megalapozatlanul venné igénybe a Scotland Yard szolgálatait, úgy igen súlyos büntetéssel kell számolnia! Igen-igen súlyos büntetéssel – tette hozzá megerősítendő a fenyegetést.

Az ajtót úgy verte, mintha be akarná törni a rézzel megerősített tejüveg táblákat.
Piro csupán résnyire nyitotta az ajtót, de az is elég volt, hogy a rikácsoló hang betöltse a ház teljes alsó szintjét.
- Azonnal engedjen be! Még nem végeztünk! Az a némber megfizet, hogy a nagy hatalmakkal packázik!
- Takarodjon innét, naccság, különben nem állok jót magamért!
- Ereszd be Piro!- csendült Bíga hangja szokatlan keménységgel.
Madamme LeGrand éppen olyan hévvel tolakodott be a házba, mint két órával korábban a felügyelő mellett, de most egyedül volt. Kísérője sem volt vele, a férfi bizonnyal pakolt, tudván, ha híre megy bukásuknak nincs értelme maradniuk. Talán meg tudnak tartani egy-két kuncsaftot, de sokkal nagyobb reménnyel kecsegtet egy másik város, ahol nincs „konkurencia”, és nem megy híre a kis afférjuknak.
- Hol van az a némber?!
- Asszonyom a szalonban várja, madamme!- hangzott olyan lenézően, és annyi sértéssel, hogy egy egyszerű utcalány is megbántódhatott volna, de a betolakodót annyira lekötötte saját dühe, hogy nem is érzékelte a hangsúlyt, egyszerűen berontott a szolgáló mellett.
- Maga… - kezdte dühödt fúriaként, és megállt az asztal előtt, ahol Vicenda kedvenc karosszékében ült, előtte egy kiterített, képpel lefelé fordított kártyapakli. – Ostoba kis lotyó! Ha azt hiszed, hogy ennyivel megúszod…
Vicenda mérhetetlen türelemmel emelte rá hűvös pillantását, olyan dühöt váltva ki a másikban, amilyet talán sosem ismert.
- Átkozott légy! A szellemvilágot szólítom, álljanak bosszút rajtad! Téged hívlak, sötét erő, téged hívlak….
- Ehh, az ostoba, még a szöveget se tudja jól…- méltatlankodott az ajtónál Bríga.
A Madamme elképedve nézett a szolgálólányra, aki tökéletes kiejtéssel, eredeti nyelven kezdte kántálni az átok szövegét. A jósnő szája tátva maradt, és arcára kiült az iszonyat. Sosem hallotta még ezt a nyelvet beszélve, csupán leírva látta eddig a szavakat, de felismerte, és pontosan tudta, ha az átok elhangzik….
- Bríga!
A nő elhallgatott, és gunyoros, leereszkedő mosollyal kilépett a szalonból behúzva maga mögött az ajtót.
Vicenda kissé megemelt fejjel pillantott az előtte állóra, aki döbbenten meredt rá. Hiszen nem is néma!
Intett, és a jósnő anélkül, hogy belegondolt volna mit tesz, leereszkedett a szembeni székbe.
- Ki vagy te?!- kérdezte iszonyattal nézve a másikat.
- Egy védő szellem, aki azért van most itt, hogy megvédje tőled Lady Patchingtont.
Hangja csengő volt, és tiszta, és olyan tökéletességgel beszélte az angolt, mint aki ide született. Parancsoláshoz szokott hangsúlyát kiérezhette volna a másik, ha lett volna annyi lélekjelenléte, hogy ilyesmire figyeljen.
- Vess nekem kártyát!- mondta ellentmondást nem tűrően, és a jósnő keze máris a zsebében volt, hogy előhúzta a paklit.
Csak most eszmélt, hogy engedelmes kutyaként teljesít minden parancsot, és torkában érezte az epéhez hasonló keserűséget… a dühöt. De nem mondhatott nemet, azzal saját gyengeségét árulta volna el… úgy kellett tennie, mintha maga jószántából cselekednék, játszania kellett, és valahol maga is elhitte a sokévi színlelés után, hogy hatalma van, hatalma, mellyel befolyásolhat, és félelemben tarthat másokat. Hatalma, melyet most ellensége felé fordít majd.
Kiterítette a lapokat, és lassan felhúzta az első.
- Csaló vagy – mondta vádlón. – Átkozott bohóc, aki kihasználja mások gyengeségét.
Újabb lap.
- De elér a végzet! Az Ítélet közeleg, és lecsap rád, az igazság elől nem menekülhetsz, minden bűnöd megtorlásra kerül!
Utolsó lap.
- A büntetésed pedig… maga a halál!- olyan hangon mondta, mintha a sírból szóló szellemek üzenete keresne utat általa a túlvilágról, hogy testet öltsön bosszújuk a kicsiny szalonban.
Vicenda szó nélkül a lapokra nézett. Egyetlen percig sem gondolta, hogy a másik képes bánni a tarot-val. A lapok összevisszaságot jeleztek, és az értelmezésük kifacsart volt, a Madamme azt mondta, amit akart, és nem azt, amit odalent látott. Persze sok értelme nem volt, nem is lehetett számára. Mintha valaki véletlenszerűen választana a lapok közül, minden valós hatás nélkül. Az történt, ami mindig. Amit várt. Vicenda nem láthatta az eljövendőt.
- Most én jövök.
Hangja nem volt vészjósló. Nem volt benne se düh, se bosszúvágy, nem volt benne bizonyítási szándék. Színtelen volt, és ez által sokkal félelmetesebb, mintha fenyegető lett volna.
Felemelte a kezét, és a pakli a Madamme előtt lángra lobbant. Egy szempillantás alatt hamvadt el, anélkül, hogy a finom csipketerítő akár csak megpörkölődött volna. „Nem vagy méltó rá”
A jósnő jeges rémülettel nézte. Bármennyire hinni akarta, hogy ügyes trükk az egész, szívét mégis átjárta a bizonyosság, ezúttal hibázott, és jobb lenne menni.
Vicenda a szemébe nézett, és húzott. Majd újat, újat, újat… tizenegy lapot. Kelta kereszt.
A jósnő alig volt képes elszakadni a pillantásától. Bárhogy is csinálja, a lány jó. Irtó jó! Érezte, hogy egy csepp verejték végigkúszik a halántékától hajtövénél, egészen a nyakáig. Szíve hevesen vert, ahogy a lefordított lapokat nézte.
Aztán mintegy varázsütésre az első felfordult. Nem volt biztos benne, hogy Vicenda hozzáért a lapokhoz, vagy sem.
Trükk! Csak Trükk, mi más lenne- próbálta nyugtatni magát, kevés sikerrel.
A szignifikátor. A leleplezett csaló…
Ekkor elpattant valami. Mintha megrepedt volna a szíve és elméje közti kapocs. Mintha mindaz, mely eddig visszafogta, most elveszítette volna hatalmát, és elszabadult benne a félelem. Sikoltva szaladt ki a szobából, a házból…
Bríga vigyorogva lépett be a szobába.
-Minden rendben drága úrnőm, nem parancsol egy teát?
Vicenda szótlanul megrázta a fejét, és közelebb intette az asszonyt.
Bríga engedelmeskedett. Tudta, hogy Madamme LeGrand-nal már nem lesz gondjuk. Piro intézkedik. Bár bizonnyal nem tesz ellenük semmi bizonyíthatót, most végre megtanulja, milyen egy valódi cigány átok. Aki a kisasszonyukat bántja…
Vicenda előtt ismét összerendezve állt a pakli. Csak a fejével intett felé. Bríga összevonta a szemöldökét, majd ruhája zsebéből előhúzta a saját kártyáit.
- Jaj, kisasszonykám, hát sosem adja fel?!

Vicenda nem felelt, csak szomorúan nézte a lapokat, ahogy szépen lassan felfordultak. A múlt tiszta volt. A jelen… de a jövő változatlanul homályban maradt. Hiába vetette a lapokat nagyhatalmú boszorkány, kezdő, vagy csaló… semmit nem látott. Önmagát sosem láthatta.